4. fejezet

/Ben szemszöge/

Tegnap szabadnapom volt. Éppen sétáltam a városban amikor egy lány nekem jött és leborította a pólómat. Azonnal bocsánatot kért és én mondtam, hogy nem haragszom mert szó ami szó én is ügyetlen vagyok. Ezután bemutatkoztam és ő is. Elkalauzoltam a hotelhez ahova el akart menni. Nagyon ismerősnek tűnt ez a lány. Utána mentem, hogy megnézzem odatalál-e. Amikor odaért a hotel elé megcsörrent a telefonja és beszélt valakivel aztán amikor letette megfordult és észrevett. Megkért, hogy vigyem el a Mouleyn stúdióhoz. Beszállt a kocsimba - ami mellesleg ott parkolt - és elmentünk a stúdióhoz. Ezután megköszönte a fuvart, elköszöntünk és utána bement. Ma már szolgálatban vagyok de épp nincs egy ügyünk sem úgyhogy Semir-t meggyőzve kijöttünk a hotel elé. Meg szeretném figyelni ezt a lányt. Hogy is hívják? Rose-t.
- És mégis ki ez a lány? - kérdezte Semir. - Miért kell figyelnünk rá? Különben nem feltűnő egy kicsit egy parkoló rendőrautó a város közepén?
- Nem tudom ki ő de olyan ismerős és mivel ismerős ezért kíváncsi vagyok ki ő. Különben is  sok a bűnöző errefelé és elkaphatunk így egy-kettőt. És nem, nem feltűnő. - válaszoltam a társamnak.
Nemsokkal később a rádióban hallottuk a következő jelentést

"Egy bankot kiraboltak a  Grand Hoteltől keletre és az elkövető a hotel felé menekült."

Ezek után 10 percel később egy maszkos férfit láttunk rohanni az utcán. Azonnal kiugrottam a kocsiból és el is kaptam.

/Rose szemszöge/

Amikor reggel felkeltem. Vagy inkább délelőtt. És kinéztem az ablakon megláttam a hotel előtt parkolni egy rendőrautót. Nem sokkal későb pedig egy ismerős személyt láttam kiszállni belőle. Az a férfi volt akivel tegnap találkoztam, Ben. Legalábbis így mutatkozott be. Nem is gondoltam volna, hogy rendőr. Azonnal lerohantam , hogy megbizonyosodjak a szemem nem csal. És tényleg ő volt. Amikor odaértem éppen egy alacsonyabb emberrel beszélgetett. Egyből észre is vett. Beszélgettünk egy keveset és másnapra megbeszéltünk egy sétát a közeli parkban.Ma még anyával be kell mennünk a stúdióba. Remélem nem bánom meg, hogy belementem abba a sétába.

3. fejezet

/Rose szemszöge/

Egy percre kalandozott el a tekintetem és beleütköztem egy férfiba. Az italos felsőm a pólóján landolt. Irtó kínos volt.
-Annyira sajnálom!-mentegetőztem.
-Felejtsük el.-mondta mosolyogva.
-Leöntöttem a felsőjét és nem is mérges?-kérdeztem, mert furcsálltam, hogy nem volt mérges.
-Nem, mert én is ugyanilyen ügyetlen vagyok.-nevetett, amin én is elmosolyodtam.-Amúgy Ben vagyok.-nyújtotta felém a kezét, amit örömmel elfogadtam.
-Rose.-mondtam, majd kezet ráztunk.
-Amúgy hova mész?
-Perpillanat vissza a hotelbe.
-Nyaralás?
-Valami olyasmi.
-Melyik hotelba szeretnél menni?
-A Grand Hotel-ba, de az is elég, ha megmondja, hogy merre találom.
-Oké. Végigmész az utcán, majd a második sarkon befordulsz jobbra. Abban az utcában lesz.
-Köszönöm. És még egyszer sajnálom!
-Semmi baj.
-Viszlát!-mondtam, majd elindultam.
Pontosan arra mentem, amerre Ben mondta. Miért van egy olyan érzésem, hogy már láttam valahol? Nem volt időm sokan merengeni ezen, mert pont a hotel előtt megcsörrent a telefonom. Anya volt.
-Haló!-szóltam bele.
-Rose légyszíves gyere a stúdióba, mert most lesz az eligazítás.
-Oké, 10 perc és ott leszek.
-Rendben. Szia!
-Szia!-letettem.
Most komolyan? Épp most értem ide, erre mehetek a stúdióba. De hogy jutok ide? Körbenéztem, hátha van taxi a közelben.
-Keresel valamit?-hallottam egya ismerős hangot.
Megfordultam. Ben állt tőlem kb. 5 méter távolságra.
-Mit keres maga itt?
-Ellenőriztem, hogy idetalálsz-e.
-Vicces. Tudna segíteni?
-Attól függ miben, de nem vagyok varázsló.
-Fuvar kéne.
-Abban jó vagyok.
-Akkor vigyen el 5 perc alatt a Mouleyn stúdióhoz.
-Szállj be a kocsiba.-mondta, majd beszálltam egy irtó jó kocsiba.
Kb. 5 perc alatt a stúdióhoz értünk. 
-Maga az angyalom! Köszönöm!
-Nincs mit!-mosolygott.
Kiszálltam és, mint a hülye szaladtam befelé. Amint beléptem az ajtón anyát pillantottam meg először. Éppen egy szőke hajú nővel beszélgetett. Odamentem hozzájuk. Amint odaértem anya elkezdte.
-Rose ő itt Christina Müller. Christina, ő itt Rose, akiről már annyit meséltem.
-Szia Rose!-nyújtotta nekem a kezét, amit elfogadtam.
-Örvendek!-mondtam, majd kezet fogtunk.
-Meghallgattam a CD-det és hatalmas nagy jövőt jósolok neked.-mondta Christina lelkendezve.-Arra gondoltam, hogy elénekelhetnél egy dalt, amiről már sokkal jobban megtudom állapítani. Persze csak, ha nem lenne probléma.
-Dehogy!-mondtam, mire anya mosolygott.
Beszálltunk a liftbe, majd felmentünk a 15. emeletre. Ott bementünk egy stúdióba. A fejemre tettem a fülhallgatót, majd hamarosan meghallottam a zenét a fülembe. Christina mondta, hogy énekeljem el a Breakaway című dalt.

Miután végeztem levettem a fülemről a fülhallgatót. Christina és anya nyitott be hamarosan.
-Na mit gondolsz? Megfelel?-kérdezte anya.
-Igen. Tökéletes hangja van. Már most alá is írhatnánk a féléves szerződést.
-Rendben.
-Akkor Jordan, légszíves gyere velem!-mondta, majd anyával együtt kiviharoztak a stúdióból.
Leültem az egyik székre. Egyszer csak egy lány lépett be a terembe.
-Szia!-köszönt.
-Szia!
-Te vagy Rose?-kérdezte.
-Igen.
-Meghallgattam a CD-det. Nagyon szép hangod van.
-Köszönöm.
-Te saját magad írod a dalaidat?
-Igen.
-Amúgy Acacia-nak hívnak. Én vagyok Christina lánya.
-Komolyan?
-Igen, habár egy kicsit cikis.
-Hidd el, ismerem az érzést.
-Megnézhetem?-kérdezte, miközben az asztalon lévő mappára mutatott, amiben a dalaim voltak.
Erre bólintottam. Odament és kinyitotta, majd leült a székre. Lassan lapozta őket.
-Ez tetszik.-mondta, majd nekem is megmutatta.
Az altatódal című szám volt. Ez volt az egyik személyes kedvencem.
-Elénekled?
-Beteszed a CD-t?
-persze.-mondta, majd betette a CD-t a lejátszóba.
A zene elindult én pedig elénekeltem a dalt. Azért imádtam ezt a dalt, mert ebbe bent volt minden, amit érzek. Ebben érzem úgy, hogy az érzelmek komolyan átjönnek.

2. fejezet

/Rose szemszöge/

El  sem  hiszem, hogy Kölnbe megyünk. És anya azt mondta, hogy talán én leszek a legújabb szenzáció a Németeknél.  Juppi. Gondolataimból a naplemente zökkentett ki. Össze pakoltam a gitáromat és lementem a szobámba. Még megírtam a leckéimet és elmentem zuhanyozni. Visszafelé menet hallottam ahogy anya kérleli a húgomat, hogy aludjon már. Én is lefeküdtem és azonnal el is nyomott az álom.

Kölnben voltunk. Egy férfi lépett elém és kérdezte a nevem. Azzal indokolta a kíváncsiságát, hogy nagyon ismerős vagyok számára.
- Rose Pharenzie a nevem. Ha már így bemutatkoztam megtudhatnám a nevét? - mutatkoztam be és követeltem az ő nevét is kicsit ijedten. 
Erre ő nem mondott semmit csak elmosolyodott és végig simított az arcomon. Már egész testemben remegtem a félelemtől. Ezután közelebb hajolt és a fülembe súgta:
- Az én lányom vagy.
Megállt körülöttem az idő amikor ezeket a szavakat hallottam. Majd amikor magamhoz tértem a csodálkozásból a kezem magától a férfi arca felé mozdult teljes erővel.  Amikor elcsattant a pofon a férfi lassan hátat fordított és elment. 

Ekkor  felébredtem. Azonnal le mentem a konyhába ahol szembe találtam magam anyával. Kérdezte, hogy miért lihegek úgy mintha üldöznének. Elmeséltem az álmomat majd körülírtam a férfit. Anya megnyugtatott, hogy az "igazi apám" nem úgy néz ki. Egy kicsit megnyugodtam. Elmentem készülődni a suliba. Ez az utolsó két napom ebben a suliban úgyhogy mindent el kell követnem, hogy a legjobb legyen.

*Péntek délután*

Minden nap pakolgattam és végül kész lettem.  Mindig nekem beszélnek, hogy miattam kell az utolsó pillanatban elindulni és megint én várok anyáékra. Már alig várom, hogy megérkezzünk. 
- Siessünk! Le fogjuk késni a gépet! - rohant ki anya a házból.
Én már bent ültem a taxiban. Gyorsan mindenki bepattant és már mentünk is a reptérre. Éppen elértük a gépünket. Az odafelé vezető repülőutat Ninah végig aludta, anya és  John beszélgettek, én pedig kifelé bámultam. Mikor leszálláshoz készültünk megpillantottam a kölni dómot. Mikor leszálltunk a gépről elindultunk taxival a házhoz ahol lakni fogunk. Azonnal készülni kezdtünk az alváshoz. Szokás szerint Ninah-nak könyörögni kellett. Engem pedig azonnal elnyomott az álom. Másnap elindultam várost nézni. Elsétáltam például a Dómhoz és még sok más híres épülethez is. Amikor hazafelé tartottam véletlenül neki mentem egy férfinak.

1. fejezet

/Rose szemszöge/

Sziasztok! Rose Pharenzie-nek hívnak és 18 éves vagyok. Anyukámmal, a nevelőapámmal és a húgommal élek Párizsban. Nagyon szeretek itt lakni. Imádom a családomat úgy, ahogy van, habár a húgom néha kicsit idegesít. Anya félig francia, félig angol, így én is francia és angol vérű vagyok, habár az apám lévén - akit nem is ismerek - németnek is mondhatom magam, habár még életemben nem voltam Németországban. Csak annyit tudok, hogy anya Németországban dolgozott még régebben és ott ismerkedett meg "apával", akivel egyszer komolyabban összemelegedtek és hát ebből lettem én. Amikor apa megtudta, hogy anya terhes azt mondta, hogy soha többé nem akarja látni és, hogy amilyen gyorsan csak lehet el akarja felejteni örökre. Így anya megkeseredettségében Párizsba utazott, ahol vett egy lakást és hát 9 hónap múlva megszülettem én. Amikor 10 éves lettem anya megismerkedett egy másik férfival, aki szintén teherbe ejtette. A húgom, Ninah nagyon kedves csaj, akire általában nem lehet haragudni. Ninah apja, John nagyon kedves férfi, olyan mintha az apám lenne, de sajnos nem az. Egyszer megkérdezte, hogy ha apa felbukkanna, akkor mit csinálnék. Azt mondtam, hogy nekem nincs rá szükségem, mert ha eddig nem keresett, akkor most ne számítson arra, hogy megjelenik és én majd mindent megbocsájtok neki. Ez az egyetlen dolog, amit nagyon is félreértett. 
Azért John, mert valójában amerikai, de Párizs valamiért nagyon vonzotta ezért költözött ide. Anyával nem házasodtak össze, pedig együtt élnek, már legalább 8 éve. Ezek szerint még nem kötelezték el magukat ekkora lépésre. Egyszer majd talán megtörténik... :)

*~*~*~*

-Rose! Gyere le légyszíves!-hallottam John hangját a konyha felől.

Visszatettem a gitáromat a helyére, majd lementem a lakásba a tetőn keresztül. A szomszédok fülét ugyanis zavarja, ha a szobámban zenélek, ezért a ház tetején zenélek.

-Igen? Mi a probléma?-kérdeztem, mert nem tudtam elképzelni mi történt.

-Jó hírünk van szívem!-mondta anya.

-Mégis mi?-néztem rá értetlenül.

-Tudod, hogy zenei stúdióban dolgozom.-kezdte anya.

-Igen tudom.

-Nos, a főnököm megkért, hogy utazzak Kölnbe egy értekezletre.

-És?

-És? Mi és? te is jöhetsz!-mondta John, mire köpni-nyelni nem tudtam.

-Ko-komolyan?-kérdeztem dadogva.

-Igen.

-Igen, igen, igen, igen, igen!!! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!-hálálkodtam, majd anya és John nyakába ugrottam.

-A főnököm meghallgatta pár dalodat és lehet, hogy te lehetsz a következő nagy szenzáció, ha a németeknek bejön, amit csinálsz!-mondta anyu.

-Tényleg? mikor megyünk?-kérdeztem izgatottan.

-Hétvégén.-mondta John.

-Te is jössz?-kérdeztem tőle.

-Még jó, hogy megyek! Amúgy sem voltam még Kölnben és Ninah-ra is vigyázni kell.

-Szóval kisasszony van még 4 napod. Azt ajánlom mindennel legyél készen, mert nem az utolsó percben akarok megint elindulni!-mondta anya.

-Mindennel készen leszek, ígérem!-mondtam, majd újra megöleltem őket.

Ezzel a hatalmas lendülettel visszamentem a tetőre. Most nagyon megvolt az ihletem a dalírásra ezért csak belekezdtem és most csak dőltek belőlem belőlem a szavak és a zene együtt: