1. fejezet

/Rose szemszöge/

Sziasztok! Rose Pharenzie-nek hívnak és 18 éves vagyok. Anyukámmal, a nevelőapámmal és a húgommal élek Párizsban. Nagyon szeretek itt lakni. Imádom a családomat úgy, ahogy van, habár a húgom néha kicsit idegesít. Anya félig francia, félig angol, így én is francia és angol vérű vagyok, habár az apám lévén - akit nem is ismerek - németnek is mondhatom magam, habár még életemben nem voltam Németországban. Csak annyit tudok, hogy anya Németországban dolgozott még régebben és ott ismerkedett meg "apával", akivel egyszer komolyabban összemelegedtek és hát ebből lettem én. Amikor apa megtudta, hogy anya terhes azt mondta, hogy soha többé nem akarja látni és, hogy amilyen gyorsan csak lehet el akarja felejteni örökre. Így anya megkeseredettségében Párizsba utazott, ahol vett egy lakást és hát 9 hónap múlva megszülettem én. Amikor 10 éves lettem anya megismerkedett egy másik férfival, aki szintén teherbe ejtette. A húgom, Ninah nagyon kedves csaj, akire általában nem lehet haragudni. Ninah apja, John nagyon kedves férfi, olyan mintha az apám lenne, de sajnos nem az. Egyszer megkérdezte, hogy ha apa felbukkanna, akkor mit csinálnék. Azt mondtam, hogy nekem nincs rá szükségem, mert ha eddig nem keresett, akkor most ne számítson arra, hogy megjelenik és én majd mindent megbocsájtok neki. Ez az egyetlen dolog, amit nagyon is félreértett. 
Azért John, mert valójában amerikai, de Párizs valamiért nagyon vonzotta ezért költözött ide. Anyával nem házasodtak össze, pedig együtt élnek, már legalább 8 éve. Ezek szerint még nem kötelezték el magukat ekkora lépésre. Egyszer majd talán megtörténik... :)

*~*~*~*

-Rose! Gyere le légyszíves!-hallottam John hangját a konyha felől.

Visszatettem a gitáromat a helyére, majd lementem a lakásba a tetőn keresztül. A szomszédok fülét ugyanis zavarja, ha a szobámban zenélek, ezért a ház tetején zenélek.

-Igen? Mi a probléma?-kérdeztem, mert nem tudtam elképzelni mi történt.

-Jó hírünk van szívem!-mondta anya.

-Mégis mi?-néztem rá értetlenül.

-Tudod, hogy zenei stúdióban dolgozom.-kezdte anya.

-Igen tudom.

-Nos, a főnököm megkért, hogy utazzak Kölnbe egy értekezletre.

-És?

-És? Mi és? te is jöhetsz!-mondta John, mire köpni-nyelni nem tudtam.

-Ko-komolyan?-kérdeztem dadogva.

-Igen.

-Igen, igen, igen, igen, igen!!! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!-hálálkodtam, majd anya és John nyakába ugrottam.

-A főnököm meghallgatta pár dalodat és lehet, hogy te lehetsz a következő nagy szenzáció, ha a németeknek bejön, amit csinálsz!-mondta anyu.

-Tényleg? mikor megyünk?-kérdeztem izgatottan.

-Hétvégén.-mondta John.

-Te is jössz?-kérdeztem tőle.

-Még jó, hogy megyek! Amúgy sem voltam még Kölnben és Ninah-ra is vigyázni kell.

-Szóval kisasszony van még 4 napod. Azt ajánlom mindennel legyél készen, mert nem az utolsó percben akarok megint elindulni!-mondta anya.

-Mindennel készen leszek, ígérem!-mondtam, majd újra megöleltem őket.

Ezzel a hatalmas lendülettel visszamentem a tetőre. Most nagyon megvolt az ihletem a dalírásra ezért csak belekezdtem és most csak dőltek belőlem belőlem a szavak és a zene együtt: